Csendben ültünk a szobában. Nem tudtam mit mondjak, hol kezdjem. Már nem sütött be a nap az ablakon. A hófehér színű függönyt néha-néha meglibbentette a hűvös esti szellő.
Én a fotelban ültem, törökülésben a kezemet tördeltem. Ő az ágyamon feküdt, szemét behunyva gondolkodott. Akárhová néztem a szívem újra összetört. A képek a boldog napokat juttatták eszembe, amikor minden jó és szép volt. Az ölelése, az illata, az érintése, a mosolya. Emlékszem, mikor először aludtunk együtt...csak öleltük egymást és beszélgettünk. Szerelmesek voltunk.
A könyvespolc... hiszen együtt raktuk össze. Nevetve nézte, ahogy a kalapáccsal bajlódom, majd nagy nehezen kivette a kezemből, és folytatta helyettem. A falra pillangót festettem. Mindig is jó volt a kézügyességem. Közben folyton átkarolt és megcsikizte a derekamat. Nevettem. Elvette tőlem az ecsetet, és szép vékony vonalakkal felfestette nevünket a falra. Fiatalok voltunk.
Az ágy...ahol, én most is látom, de te már nem. Én most is hallom, de te már nem hallanád…
Egy könnycsepp folyt végig arcomon.
- Nem vagyok jól…- kezdtem. - Valami nincs rendben velem.
Ő felült és kíváncsian nézett rám. Folytattam.
- Néha... néha vannak rossz gondolataim, tudod? Olyan gondolatok, amik nem kellenének, mégis vannak.
- Miféle gondolatok? - kérdezte.
- A halál. - suttogtam. - Néha könnyebbnek tűnik. Múltkor a Silange hegy tetején voltunk, és elgondolkodtam, hogy milyen lenne lefeküdni a földre és nézni az eget.
- Ezzel nincs semmi baj, édes! - nevetett fel. Szeme csillogott, nevetése megtelt élettel.
Újabb könnycsepp. Annyira hiányzik!
- De aztán arra is gondoltam milyen lenne legurulni a lejtőn, egyenesen a nagy mélybe. Vajon milyen érzés lehet?
Rá néztem, de tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni.
- Aztán...sokszor azt kívánom, bárcsak balesetben meghalnék, de a busz mindig jól megy, a vonat sosem siklott még ki, és az autósok is nagyon jól vezettek. Miért ilyen nehéz?
- Miért akarsz meghalni? - húzódott közelebb hozzám, remegő térdemre tette a kezét.
- Mert az a legkönnyebb, nem? Mindenkit elveszítettem, miért éljek? Azok, akik maradtak, nem veszik észre, hogy nem vagyok jól. Már nem tudom, mit tegyek. Már semmit sem tudok.
Magához húzott, lefeküdtünk az ágyra és simogatta a hátamat. Próbált megnyugtatni.
- Kicsim, annyira sajnálom…
- Tudom, hogy nem tehetsz róla, de annyira fáj.
- Annyira szeretlek…
- Én is, de megöl a hiányod...- csuklott el a hangom és úgy öleltem, mint még soha életemben. - Maradsz még egy kicsit?
- Akármeddig - mondta Ő.
Hallottam, hogy szuszog. Elaludt. Felültem és a fotelon lévő pokróccal betakartam magunkat. Beletúrtam barna hajába. Tovább aludt, csak mocorgott. Ő is erősen ölelt. Hogy tudnám elfelejteni Őt? Hogyan mondanék le róla?
"Egy csoda vagy." - mondta egykor. Nem, nem én voltam az. Ő volt az én csodám.
Nem mertem elaludni, mert tudtam, mire felkelek már nem lesz itt. Így hát csak néztem és próbáltam minden egyes mozdulatát, ráncát, sebét a fejembe vésni.
- Nem tudok aludni, ha figyelsz - nyitotta ki hirtelen a szemét. Égszínkék. Dús szempillák. Egy anyajegy a szemöldöke sarkánál. Egészen pici, de én mindig is tudtam, hogy ott van. Kicsit borostás arc, de sosem zavart engem. Így szerettem belé.
Egy ideig csak néztük egymást, aztán előrehajoltam. Lassú csók volt, de benne minden fájdalom és szomorúság. Soha ne felejts el! - hallottam hangját.
Többé már nem engedett.
Izmos test. Minden héten pénteken az edzőterembe járt a barátaival. A jobb vállán egy tetoválás. Még tizenéves korában varratta fel, amikor a szülei elváltak. Azóta utálja, de odáig nem jutottunk el, hogy eltünteti. A nagyanyja egy részben mexikói így hozzám képest sosem volt teljesen hófehér a teste. Képzelj el egy szörföst szörfdeszka nélkül. Ő is olyan volt.
Jól csókolt. Nagyon jól. Mesterien.
Annyira hiányzik.
Tudtam, hogy neki én voltam a legszebb és leggyönyörűbb. Mellette voltam valaki. Egy fiatal lány, aki rajongott érte. Egy barát. Egy nő, aki szívből szerette.
Meztelen hátamat simogatta, miközben nyakamra apró csókokat lehelt.
Mellkasán végigsiklott kezem. Hallottam szívverését. Pamm...Pamm...Pamm. Ez a hang...amit már csak én hallottam.
Öröm.
Szeretet.
Boldogság.
Nevetés.
Szeretkeztünk, beszélgettünk, figyeltünk egymásra. Minden olyan volt, mint régen. Csak Ő és én. Két élettel teli ember...
És most hol tartunk?
Azt hiszem már mindketten meghaltunk.
Bree
0 megjegyzés