Lehetőségem nyílt megosztani veletek egy részletet Anne L. Green októberben megjelenő könyvéből! Egy kis kedvcsináló ;)
Köszönöm a lehetőséget az Írónőnek! ❤
Nem is húzom tovább a szót, mindenkinek jó olvasást kívánok! :)
Cross doktor, ha nem tévedek
„A munkamánia olyan szenvedélybetegség, melyben a munka szinte drogként funkcionál, háttérbe szorítva az egyén többi életterét és motivációit.”
(…)
Az elkövetkező egy óra feszülten telt. Folyamatosan az órám néztem és azon agyaltam, hogyan hátrálhatnék ki a közös ebéd elől. A gyógyszereket helyezgettem, mikor furcsa érzésem támadt. Az egész testem forróság járta át. Itt van. Érzem. Lassan magam mögé kukkantottam, és tényleg ott állt lazán az ajtófélfának támaszkodva dr. Cross. Átható tekintettel méregetett.
– Remélem, megéhezett már, mert én farkaséhes vagyok – túrt a szívdöglesztően kócos hajába.
– Hát nem is tudom – kezdtem a mentegetőzést. – Annyi teendőm van még. Lehet, hogy legközelebb alkalmasabb lenne – nem fordultam felé.
– Ugyan már! – lépett felém, megragadta a karom és húzott kifelé. – Nem hagyom, hogy ilyen könnyen lerázzon!
Hevesen kerestem a kibúvót, bár magam sem értettem, miért. Teljesen normális, ha együtt ebédelek vele – győzködtem magam. Ezt teszik a kollégák, hiszen közben meg lehet beszélni ezt-azt. Jobban megismerkedni. Nincs ebben semmi.
Ahogy leültünk, mégis elszántan kerültem a tekintetét.
– Mondja csak, Aria, miért ilyen zárkózott? – szegezte nekem a kérdést.
– Ki, én? Zárkózott? Én nem – dadogtam, majd magamhoz tértem. – Semmi köze hozzá – húztam ki magam. Rajtam felejtette a tekintetét, így zavartan fészkelődni kezdtem a széken. Röntgenlátás. Ez jutott eszembe a pillantásától. Analizál.
– Tudja, minden létező eszközt bevetettem már, hogy mosolyt csaljak az arcára, de nemigen sikerült – őszinte érdeklődés ült az arcára.
– Ha miattam süti el a sok idétlen viccet, nyugodtan befejezheti. Egyébként is ugyan miért akarna az én arcomra mosolyt csalni? Nem ezért van itt. Ne törődjön velem! – feleltem ridegen.
– Maga az én felelősségem, és szeretném, ha kicsit élvezné is, amit csinál – továbbra is engem mustrált. Vágtam egy grimaszt. Élvezem. Nem tudom, honnan veszi ez az alak, hogy nem.
– Én szeretem a munkám, és nem kell engem szórakoztatnia. De ha már itt tartunk, a beteg a négyesben… – szerettem volna elterelni a beszélgetést magamról, de annál okosabb volt, hogy ez ne tűnjön fel neki.
– Nem, nem. Most nem fogunk munkáról beszélni – rázta a fejét.
– Akkor nem értem, miért hívott ide. Miről akar beszélgetni? – pillantottam most először a szemébe.
– Magáról. Rólam. Megismerhetnénk egymást egy kicsit jobban is.
– Nem szokásom barátkozni – nem kívántam csacsorászni vele.
– Elég baj az. Ahogy én azt felmértem, nagyon egyedül is van – közölte a zord valóságot.
– Nézze, dr Cross… – csaptam le az evőeszközt, de a szavamba vágott.
– Aiden. Csak Aiden. Ha már ennyit egymásra vagyunk utalva, talán ennyi engedményt tehetünk.
Elkövettem azt a hibát, hogy egyenesen a szemébe néztem. Belevesztem a pillantásába.
– Szóval, ott tartottam, hogy nézze, Aiden… – vágtam bele, de életemben először elakadt a szavam.
Elfelejtettem. Jézus! Elfelejtettem, mit akartam mondani. Biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mert a fülem is égett.
– Nem fontos – nyögtem ki zavaromban. Nagyon cikinek éreztem. Átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem. Megugrottam, mert enyhe áramütés szaladt végig a testemben. Még életemben nem volt rám ilyen hatással egy férfi sem.
– Nekem elmondhatja, ha bántja valami. – A gyengédségtől, ami a hangjában volt, meglódult a szívverésem. Pánikközeli állapotba kerültem. Gyorsan el is húztam a kezem.
– Utánanéztem ám magának – igyekeztem magamra találni. – Tudom, hogy miért rúgták ki annyiszor San Franciscóban. Nálam felesleges próbálkoznia – dölyfösen dőltem hátra.
Érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Gyűlöltem, mikor ezt csinálta, mert pofátlanul jól állt neki.
– Maga nem vette komolyan a hivatását, amit tovább gyalázott azzal, hogy a kórház összes dolgozóját... khm… – köszörültem meg a torkom, de nem fejeztem be a mondatot.
– Nem az összeset, csak a nőket – vágta rá huncut mosollyal a szája sarkában. Nem értettem magam, de halk kuncogást hallattam, ami jóleső nevetéssé fokozódott. Tényleg nevetségesen viselkedem. Hosszan egymáson felejtettük a pillantásunkat.
– Ne haragudjon, csak… szóval… vizuális típus vagyok…
Elkomolyodott arcáról leolvastam, hogy ezt most ő nem találta viccesnek.
– Miért izgatja a múltam ennyire? Én már nem az az ember vagyok, aki voltam – fonta karba a kezét.
– Na persze. A vér nem válik vízzé! – kortyoltam bele az italomba. A tekintetünk újra összeakadt.
– Mondja, adtam én okot arra, hogy ezt feltételezze rólam? Nem is ismer. Nem tud rólam az égvilágon semmit – vágott sértődött képet. – Az emberek folyton csak ítélkeznek a körülmények ismerete nélkül. Azt hittem, maga különb – tolta el magától az ételt.
Kellemetlen érzéseket keltett bennem a tekintete. Eszembe jutott a hajdani önmagam. Felettem is ítélkeztek, mert a hogyanra, és a miértekre senki nem volt kíváncsi. Most én kaptam el a kézfejét.
– Ne haragudjon! Talán igaza van! Ehhez nem volt, és nincs is jogom. Bocsásson meg! Nem tudom, mi ütött belém – vágtam bűnbánó arcot.
– Bocsánatkérés elfogadva, de csak abban az esetben, ha Aidennek szólítasz – tegezett le. – Életekért küzdünk minden egyes nap. Nagyban megkönnyítené a helyzetet, ha tegeződnénk, nem gondolod?
– De – nehezen préseltem ki ezt a szót az ajkaim közt. Olyan volt ez nekem, mintha egy lépéssel közelebb engedtem volna. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy igaza van. Szinte a nap 24 óráját vele töltöttem, fura lett volna magázódni. Ő volt az az ember, akivel a legtöbbet kommunikáltam a nap folyamán.
A későbbiekben valóban gördülékenyebbé vált vele a munka. Olyan volt, aki vészhelyzetben képes volt átkapcsolni. A legnagyobb körültekintéssel és türelemmel kísérte végig munkámat. Éles helyzetekben pedig képes volt döntést hozni, iránymutatást adni. Ugyanakkor voltak dolgai, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni.
– Aiden, ez mi? – böktem a betege kórlapjára, miután hiába igyekeztem kiigazodni rajta.
– Áh, olyan az írásom, mint a macskakaparás – védekezett és elvette tőlem, majd áttanulmányozta.
– Nem azzal van a baj – álltam közvetlenül mellé és az egyik általam nem értelmezhető szóra böktem. A közelség miatt megcsapott a finom, férfias illata. Távolabb léptem tőle. Értetlenül nézett rám.
– Ez szakzsargon – somolygott.
– Diszkó? – lázasan kutakodtam az agyamban értelmet keresve a szónak.
– Discus hernia, azaz porckorongsérv – világosított fel.
– Akkor miért nem ezt írtad? – bosszankodtam és kikaptam a kezéből a beteg kórlapját, és már javítottam is a szót.
– Akkor azt sem értetted a reggeli vizitnél, hogy mi az a tüdőöcsi? – gúnyolódott rajtam.
– Ami azt illeti, nem, de kikövetkeztettem: tüdőödéma. De nagyban megkönnyítené a dolgom, ha nem hadoválnál, hanem érthetően beszélnél. Ne legyél lusta kiírni, fogalmazz pontosan – pirítottam rá. Mélyen, szigorúan a szemembe nézett, amitől megdermedtem.
– Azt tanácsolom neked, hogy sürgősen zárkózz fel, ami a rövidítéseket illeti, mert a rövidülés nem csupán mellékes haszon, hanem elsődleges cél is – utasított rendre. – Az orvosi szaknyelv tele van rendkívül hosszú, bonyolult, jobbára latin és görög eredetű szakkifejezésekkel, így természetesnek kell tekintened a rövidítések burjánzását. Ez a rövidítési mánia ráadásul nem az én találmányom. Egyáltalán nemcsak szlengként jelenik meg, hanem a hivatalos szaknyelvet, a szakirodalmat is teljesen átitatja. Egy orvos körülbelül 2-300 rövidítést használ aktív szókincsként, és még ugyanennyit ért meg adott helyzetben. Jobb lesz, ha igyekszel felzárkózni. Szólj a nővérnek, hogy a süferben a beteget fundálni kell – fogalmazott szándékosan úgy, hogy még hülyébben érezzem magam. Magamban háromig számoltam, mielőtt csípős megjegyzést tettem volna.
Nem kérdeztem, dühösen hátat fordítottam neki és utánakerestem a kifejezéseinek. Mint kiderült, a süfer sürgősségi felvételi részleget jelent, a fundálni pedig az infúzió bekötését. A nővér persze mindent értett. Idegesített, hogy csak engem zavartak dr. Cross hanyag feljegyzései. Észre sem vettem, de idővel a nagy rohanásban én is átvettem őket, bár ezt sosem ismertem volna be nyilvánosan.
Mindezek ellenére vonzónak találtam és szerettem is vele együtt dolgozni, mert bár nem akartam, mégis gyakran csalt mosolyt az arcomra.
Az egyik ilyen eset volt, mikor egy beteg leletei kapcsán konzultálni akartam vele. A vizsgálóba mentem, ahol egy férfi ült a vizsgálóasztalon, ő pedig mellette és éppen a kórlapot töltötte ki.
– Zavarhatnálak egy percre? Nagyon fontos – vágtam a közepébe. Fel sem nézett, csak tovább körmölte a papírlapot.
– Aiden. Hallasz engem? – erre már unottan felpillantott rám.
– Szerinted? – bökött a beteg felé, aki folyamatosan mantrázva ismételgette: ah, ah, ah, ah, mialatt előre-hátra dülöngélt, és semmi reakciót nem mutatott a külvilágra.
– Mi van ezzel a beteggel? – közelebb hajoltam, úgy vizsgálgattam.
– Drogfüggő és elvonási tünetei vannak – fújt egyet a levegőbe.
– Mint egy autóriasztó, amit nem lehet kikapcsolni – hitetlenkedtem.
– Ah, ah, ah – kezdett rá Aiden is. Szinkronban nyomta a beteggel, majd a mellettünk nem messze ácsorgó nővér is csatlakozott hozzá. Vigyorogva szálltam be én is, mialatt átnyújtottam a leleteket, hogy vessen rá egy pillantást. Észrevétlenül férkőzött a bőröm alá. Lassan a cinkosává váltam és a munkámat is jobban élveztem.
❤
Rendeld elő a könyvet ;) : Anne L. Green: Elvarratlan szálak
Értékelésem a könyvről ITT olvashatod :)
0 megjegyzés